Új év hajnalán
Estére járt már az idő. A tél hóviharként tombolt, fehérbe
borítva az egész vidéket. A kandallóban ropogó tűz mindenkit maga
köré csábított. Gyér fénye először csak egy magányos sárkány
sziluettjét rajzolta a falra, aztán egy-kettőre tucatnyi árnyék
kelt táncra. A vacsora végeztével minden gyermek sárkány berohant a társalgóba
és Bartion köré ült; a sok csillogó szempár már türelmetlenül meredt az öreg tűzsárkányra.
Nem
várakoztatta őket tovább, és nem is húzta az időt.
Miután mindenki kényelembe helyezte magát, még egyszer beleszívott a pipájába,
majd sok kis füstkarikát pöfékelt a levegőbe. A karikák
lassacskán egybeforrtak és alakot formáltak. A gyerekek először
csak hegyeket láttak, amelyek aztán erdővé, majd városokká
változtak. Kannart ismerték fel hirtelen a szemfülesebbek, majd a füstcsíkok
körözni kezdtek, mintha kergetnék egymást, és apránként Chorvya öltött testet;
ekkor Bartion belekezdett a történetébe…
Arnoriában az újév
az újjászületésről, valamint az
újrakezdésről szól. Sok-sok
évvel ezelőtt, mikor még én sem
éltem, a gonosz sötét sárkány el akarta pusztítani a világunkat. Az emberek és
az elfek Dra’karioth oldalán harcoltak az utolsó csepp erejükig. Minden
feláldoztak, hogy megvédjék azt, ami egyedüli volt a világmindenségben: a szeretet! A szeretet a világunk iránt.
A szeretet egymás iránt, legyen az ember, elf vagy bármely más nép. A szeretet,
mely minden áldozatot megért és ezt akarta Gor’nalaos elpusztítani. Dra’karioth
feláldozta magát, elpusztítva a sötét sárkányt és hordáját, ám a gonosz utolsó
erejével megmérgezte a tiszta népek szívét, és ha teljesen nem is, de részben
kiirtotta a szeretetett. Mindenki egymás ellen fordult és a Varázstérképet,
melyet Dra’karioth teremtett, széttépték az acsarkodó királyok és uralkodok.
Mindenki több részt kívánt magának, amely végül Arnoria szétszakadásához
vezetett és a világunk szétesett. Sötét idők
következtek, de a remény nem halványult. Szent sárkányunk lelke oly erős
volt, hogy védőpajzsként tovább élt
és a mai napig védelmezi a szétszakadt szigeteket a végleges széthullástól. És
amit sose szabad elfelednetek, hogy még akkor is van remény, mikor már minden
szétesett körülöttetek és egyedül találjátok magatokat a sötétben. Így volt ez
az emberiséggel is. Mikor minden remény elveszett számukra, akkor érkezett
Garfal és az első sárkánynemzedék. Ez
volt az újjászületésünk és ekkortól számítjuk az újévet. Dra’karioth ekkor
érkezett újra közénk. Nem ő valójában, hanem
Garfal képében, az ő megjelenésében. Ez
a nap lett az újjászületés havának utolsó napja, mely egyben az együttállás havának
az első napja.
Újra kezdtük közösen
új szövetségben, újult erővel. Barátságok
születtek, szövetségek jöttek létre. És ez az a világ, amelyben most élünk.
Lehetett bármennyire is rossz az elmúlt idő,
vakíthat el minket a kilátástalanság, szorongathat markában a reménytelenség;
egy valami mindig is megmaradt nekünk és azt semmi sem veheti el tőlünk:
a szeretet! Ez a mozgatója annak, hogy újra erősek
vagyunk. Hogy újra van hitünk. Hogy hiszünk magunkban és hiszünk a reményben.
Hisszük, hogy csak erősebbek lehetünk. Egyedül
gyöngék vagyunk, de ha összefogunk, akkor vége minden sötétségnek!
És hogy mi történt
ezek után? Nos, a történet, amit elmesélek nektek itt kezdődött
Kannarba, néhány utcával lejjebb az Ezüstkarmú család rezidenciájában…
És elkezdődött
Gherot kalandja!
Kívánok minden
kedves olvasónak sikerekben és szeretetben gazdag újévet! Köszönöm, hogy idén,
minden viszontagság ellenére is érdeklődtetek
a Sárkányeszme iránt, és hogy idén is olvastátok Gherot kalandjait. Reméljük,
hogy az újévtől már többet kapunk
és én is többet adhatok!
Dra’karioth óvjon
titeket!
Réges-rég, messze Kannar városától, a Miella erdő mélyén dolgos kezek alatt működött Axtor városa. Az itt élők se nem voltak sárkányok, se nem voltak emberek. Bizony, ők voltak a félsárkányok. Fura egy nép volt ez, kik soha nem keresték a bajt (az idegeneket meg főleg), ezért az ritkán is járt a falaik között. Ám ha az még is betévedt, és szokták azt mondani, hogy a “baj nem jár egyedül”, akkor biza a fél város felbolydult és akkor a káosz úgy ellepte az utcákat, hogy még Dra’karioth sem tudott volna belőle kiigazodni. No persze nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, hisz a bajok jönnek-mennek és ezzel a félsárkányok is tisztában voltak. Ám megesett velük egy olyan eset, mikor olyan váratlanul történt velük a “baj”, hogy nem tudtak mihez kapni. És ahogy az a nagyvilágban lenni szokott: egy szép havas téli napon történt, szenteste napján...
Azonban, mielőtt a történetet elkezdeném, néhány szóban elmesélném, hogy miben is más a karácsony Arnorián.
Arnoriától északra, sok-sok szigettel arrébb, egy még annál is apróbb, hófödte szigeten él Jol’dra, a hósárkány. Jol’dra az egyetlen élő hósárkány, és ő az, aki karácsony szent napján meglátogat minden várost, ahol minden gyermeknek teljesíti egy igaz kívánságát. Csakhogy előbb minden városnak fel kell díszítenie a saját jelképét, jellegzetességét, ami lehet műemlék, lehet egy épület vagy akár csak egy fa, ám az a sajátjuk legyen, egyedi ékessége a szigetnek.
A félsárkányok városuk alapításakor megépítettek egy óriási sárkány szobrot, mely csupa fém és fogaskerékből állt. Ezzel a szoborral tisztelegtek Dra’karioth előtt, és emlékeztették magukat, hogy kik voltak és hogy kik lettek. És hogy még impozánsabb, illetve különlegesebb legyen az emlékművük, örökmozgóvá tették. Vagyis, a főtér területén belül járkált körbe-körbe fenségesen, akárcsak valódi “atyja”, akiről mintázták.
Szenteste napján megállítják a fémsárkányt, hogy azt fel tudják díszíteni. Erre a jeles alkalomra minden gyermek szerepet kap, és mindegyikük ki is veszi a részét a feldíszítésében, hogy aztán tiszta szívvel, önzetlenül kívánhassanak Jol’dra-tól.
Kis történetünk tehát egy hideg reggelen kezdődött, azon a napon, amelyet minden gyermek egész évben várt. Az álmos szemek hószállingózásra ébredtek, és az ablakokon kilesve látták, hogy minden fehérbe öltözött. Lett is öröm és boldogság; egy szemvillanás alatt felbolydult az egész város. Mindenki tette is a dolgát, serényen készülődött az estére. Az utcákat folyamatosan takarították a hótól, a házakra színes világító díszeket aggattak, a gyerekek pedig hóember építő versenyt rendeztek. A város vezetői a délelőtt folyamán megállították a fémsárkány szobrot, hogy akkor a délutáni órákban feltudják díszíteni a gyerekek. És ahogy az szokott lenni, a legváratlanabb helyzetbe köszönt be a baj. No persze nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni, hiszen utólag már vígan és mosolyogva emlékszik vissza az ember... ám abban a pillanatban nem volt fenékig tejfel a helyzet.
Történt ugyanis, hogy miután leállították a fémsárkányt, az egyik szerelő nem vette észre, hogy a csavarkulcsa beesett a szobor belsejébe és megakasztotta a fogaskerekeket. Érdekes egy jószág volt ez az örökmozgó fém monstrum, mert ahelyett, hogy mozdulatlan maradt volna, megtáltosodott, akár egy vadló. Prüszkölt, csaholt és pöffékelt, nagy zűrzavart keltett az ünnepre készülő tömegben. Szerencsére senkinek nem esett bántódása és a gépezett is még idejében megállította magát. Miután az utolsó szisszenéssel kifújta magát a fémsárkány és mindenki biztonságban érezhette magát, abban a pillanatban nem lettem volna a város vezetőség helyében; ők még nem érezhettek semmiféle biztonságot, mert a polgárok bizony dúltak-fúltak mérgükben; ekkora kalamajkát még életükben nem láttak. A félsárkányok ujjakkal mutogattak arra káoszra, ami egy pillanat alatt zajlott végbe és döntötte romokba az egész délelőttös készülődésüket. Szegény polgármesternek meggyűlt a baja aznap, de mint mindig, akkor is a helyzet ura volt és nyugalomra intette Axtor lakóit. Lassacskán le is higgadtak a kedélyek, bár a probléma még mindig megmaradt: romokba a főtér és dicső szobruk is mozgásképtelen lett. No, gondolkodásra nem sok idejük maradt, rögtön munkához láttak. Axtor legügyesebb szerelői estek a fémsárkánynak, hogy megjavítsák, ám egyelőre ők is csak vakargatták a fejük búbját, hogy most “hogy is van ez”. Csak teltek-múltak az órák, de a szobor még mindig működésképtelen volt. Ekkor egy gyermek félsárkány érkezett, aki felajánlotta a segítségét, de mindenki elutasította őt, mondván: ez veszélyes egy munka te gyermek, menj inkább játszani!
Ám a gyermek nem hagyta magát. Eltökélt vágya volt, hogy egy nap ő is szerelő lesz, méghozzá a leges-legügyesebb. Önzetlen szíve munkára sarkalta, nem is hallgatott ő senki másra. Észrevétlenül felmászott a szobor lábán és bemászott a belsejébe. Apró termetének köszönhetően olyan helyekre is bejutott, ahová senki más nem tudott. Nem kellett sokat keresgélnie, rögtön megpillantotta a bajok forrását: a csavarkulcs ott volt mélyen fogaskerekek fogai között, akár az ujjban a szálka. Ügyesen kihúzta a szerszámot és kimászott a fémsárkány bendőjéből. Mikor egy gyermeket megpillantottak a szerelők, ahogyan kikecmergett a szoborból, a vér is meghűlt az ereikben, úgy megijedtek. Kiabáltak neki, ordítottak vele, mire ő egy elégedett mosollyal az arcán felmutatta a probléma forrását, a csavarkulcsot. Megdöbbenten tekintettek a fiúra, és megdöbbenésükben még köszönetet is elfelejtettek mondani, kivéve a polgármestert, aki nem győzött hálálkodni a kis legénynek. A remény lángja felgyújt mindannyiuk szívében és tüstént neki is láttak, hogy szentestére elkészüljenek mindennel. Feszített tempót diktáltak és ez nem kímélt sem kicsit, sem nagyot. Mindenki kivette a részét munkából: a főteret a felnőttek rendbe rakták, a hatalmas fémszobrot a gyerekek szépen feldíszítették és a város egy-kettőre újra tündökölt a maga fényében. Csakhogy a java még hátra maradt: újra kellett indítani a fémsárkányt. A bátor kis szerelőé volt a megtiszteltetés, hogy beindítsa a gépezetet. Egy kart meghúzott, mire a szobor rögtön rázkódni kezdett. Egy félsárkányként imádkoztak Axtor lakói, hogy dicső jelképük, újra megmozduljon. Csikorgott, prüszkölt és úgy füstölgött, akár egy gyárkémény, de a fémsárkány lábai lassacskán egymás után megmozdultak, majd újra büszkén járt Axtor főterén. A nép éljenzett és boldogabbak talán még sosem voltak. A kis félsárkányt városuk megmentőjének kiáltották ki és ezek után minden szentestén az ő nevét harsogták: Éljen Khorga, a karácsony megmentője!
A kis Khorgának aznap teljesült az álma: nemcsak kitüntették őt, hanem helyett is kapott az axtori gőztechnikai iskolában, ahol végül elsőként végzett és sok-sok év múlva ő építette meg a Fémvárost is.
Jol’dra a karácsony estéjén teljesítette minden kisgyermek igaz kívánságát és az ünnep szeretetben és békességben telt szerte Arnoriában.
2019 © bd-tech.hu – Minden jog fenntartva